A Nemzeti Összetartozás Napjára - Nagy Szilárd polgármester üzenete

Tisztelt Emlékezők!
 
Még a legidősebb kengyeli sem született meg azon a 96 évvel ezelőtti nyári napon, amikor rákerültek a szignók arra a bizonyos szerződésre, amely trianoni békeként vonult be a magyar történelembe. A mi falunk, Kengyel, hivatalosan még nem is létezett, a térképek sem jelölték, amikor az ország új határvonalait megrajzolták. Még nem állt a református és a katolikus templomunk sem, amikor a történelmi Magyarország kétharmada több millió magyar anyanyelvűvel más országok területe és polgára lett. Már nincsenek emlékező szemtanúk, és sajnos nincsenek korabeli feljegyzések sem, amelyek arról mesélnének, hogy az egykor itt élők miként szereztek tudomást Trianonról, és vajon mit gondoltak azok, akiknek szerettei a békekötést megelőző első nagy háborúban vesztették életüket, valahol távol innen.
Időben messze van tőlünk az a június 4-e, de a közös gondolkodásban, a bennünket összekötő kollektív emlékezetben épp úgy ott található, mint március 15-e vagy október 23-a.
Mert ezeken a napokon valami végleg megváltozott, mert e napok után már nem lehetett ugyanaz az ország, mint előttük volt. Az a június 4-e nemcsak azok életét változtatta meg, akik az új határokon túl rekedtek, akik az új országokból az anyaországba menekültek, hanem mindenkiét, aki itt élt akkor, él ma és még élni fog a jövőben.
Azzal, hogy a hat évvel ezelőtt esküt tett parlament, ezt az évtizedekig olykor szélsőségesen, olykor furcsán kezelt napot a Nemzeti Összetartozás Napjává tette, lehetőséget teremtett nemcsak a méltó emlékezésre, de arra is, hogy egy pillanatra megálljunk, és eszünkbe jussanak azok a bizonyos, közös gyökerek. Mert nekünk, itt a Kárpát-medencében, vagy szerte a világban szétszórva, történjen bármi is: közünk van egymáshoz, ismerősei vagyunk egymásnak, ezért közömbösek sem lehetünk a másik iránt.
Azt gondolom: a kollektív emlékezet adta közös gyökerek, és az, hogy közünk van egymáshoz, ezért összetartozunk, ezek azok az érzések, amelyek erőt adtak, hogy a legnagyobb pofonok után is talpra álljon a nemzet. Nézzenek körül itt, ahol állunk! Itt, ahol 1920. június 4-én talán még semmi sem volt! Nézzenek körül, és gondoljanak arra, hogy egy világégés és egy hatalmas történelmi trauma után is felálltak az itt élők, és néhány év múlva már létezett az önálló Kengyel. A traumától nem összeomlottak, hanem megerősödve mentek tovább, és alkottak.
Ha van valami üzenete annak a 96 évvel ezelőtti napnak és következményeinek, ha valahogy kézzelfoghatóvá akarjuk tenni a Nemzeti Összetartozás fogalmát, akkor mi itt, Kengyelen nézzünk körül, és jusson eszünkbe: mindig van holnap, mindig van cél, és mindig van remény.